Egy lány, egy véglet...

Kockázat… 29.rész/I

29.rész – Aliz

 

Másnap délelőtt, mikor elbúcsúztam Emesétől, első utam a szervizbe vezetett, a kocsimért. Sürgetnem kellett őket, plusz pénzt fizetni a gyorsabb munkáért, és még így is több mint egy órát kellett várnom, közben volt időm gondolkozni… És úgy döntöttem miután megkaptam a kocsit egyből a bíróságra megyek. Amint oda érek, felsietek a lépcsőn, egyenesen Laura irodája felé, remélem, bent van. Bekopogok hangosan, határozottan, és várok.

  • Szabad – szól ki.

Benyitok, ezúttal kevésbé kevesen, mint múltkor. Csendben csukom be az ajtót magam mögött, és nem mozdulok onnan.

  • Szia – köszönök, komolyan nézek rá.

Felpillant a papírokról, leengedi a tollat az asztal fölé. – Szia. Mi járatban?

Habozok kicsit, a padlót bámulom. Még mindig nem hiszem el, hogy megadtam magam és fel kell adnom az egészet. Felemelem a tekintetem és a szemeibe nézek.

  • Ráérnél egy kicsit?

Hátradől a székében, leteszi a tollat az asztalra. Aztán az előtte levő székre mutat a kezével. Viszont nem mond semmit. Megrázom a fejem.

  • Kollérral akarok beszélni, és szeretném, ha te is jelen lennél – hű milyen kibaszott udvarias tudok lenni, ha megerőltetem magam. Emese büszke lenne rám.

Egy kicsit még tanakodva néz rám. De mivel hivatalosan ő Kollér ügyvédje, meg is követeli a munkája, hogy jelen legyen ilyesmiken.

  • Csak nem Emese? – kérdezi semleges hangon. Majd eltolja magát az asztaltól, megigazítja magán a blúzát, aztán felém fordul.

Felemelem a fejem, kérdőn nézek rá.

  • Menjünk – jelenti ki, mikor elém ér.

Még egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állok, és a szemeibe nézek, majd elhúzom a számat, és szó nélkül megfordulok, elindulok. Laura még becsukja az ajtót mögöttünk. Szeretnék túl lenni rajta, de egyáltalán nem sietek. kényelmes tempóban sétálok végig a folyosón, majd le a lépcsőkön. Laura sem siet, tartja a tempót. Biztosan kavarognak a fejében a dolgok, de nem kérdez semmit. Talán tudja, ha valami nagyon fontos lenne, már úgyis említettem volna neki.

Az őrnek már szólni sem kell, amint meglát, kezdi is nyitni az ajtót. Elejt egy szar poént, azzal kapcsolatban, hogy milyen gyakran járunk ide, de miután gyilkos pillantást vetek rá, el is komorul. Szó nélkül vezet minket az ajtóhoz, majd kinyitja nekünk azt is. Az őrre nézek, mielőtt belépnénk.

  • Magunkra hagyna? – meg sem várom a választ, belépek.

Pont elég megalázó lesz Laura előtt beszélni, nem kell más fültanú is. Az őr bólint, és visszaindul a helyére.

Gregnek már akkor mosolyra húzódott a szája, mikor csak hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. A cella előtt jó pár lépésre állok meg, ezúttal nem azért, mert félek. Félig lehajtott fejjel figyelem Greget. Arcom és tekintetem egyszerre dühös és megalázott. Mikor megpillant minket, majdnem elneveti magát.

  • Milyen kellemes meglepetés – felemeli az állát és végigmér minket.

Nem válaszolok, lesütöm a szemem, a cipőm orrát kezdem bámulni. Reggeltől legalább százszor gondoltam végig mit, és hogy kéne mondanom. Most mégsem bírok megszólalni.

  • Gondolom, a kis nyálgépednek köszönhetem a látogatásod. Tudod, nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagy neki. Na, jó, mindig is tudtam – vallja be. – Gondolkoztál már rajta, hogy ha közted és Laura között kéne választania kit választana? Tegnap óta nem hagy nyugodni a gondolat… – elmosolyodik, hát persze, hogy elmosolyodik.

Megfeszülök, kezem ökölbe szorul, de a tekintetemet nem emelem fel. Próbálom nyugtatni magam, most nem hagyhatom, hogy felidegesítsen. Nem borulhat el az agyam, annak nem lenne jó vége.

  • Igazából, be kell, hogy valljam, nagyon nehezen jutottam csak álláspontra. De azért Emesében valahol legmélyen meg van még az, ami miatt mindkettőtöknél többre tartom. Nem választana egy zsarut. Legvégső döntése sose esne egy rendőrre. Nos, nem mintha ez tesztelgetni szeretném… – egyre gúnyosabb a hangvétele. – Milyen indíttatásból jöttél?

Már kezd sajogni az öklöm. Gyilkos pillantásokkal nézek fel rá, egyenesen a szemeibe.

  • Kurvára élvezed, igaz?

Megvonja a vállát. – Hát most mit tagadjam? – végig néz rajtam, az öklömet különösen megnézi magának. – Hm, mondták már neked, hogy mennyire szexi vagy dühösen? Amikor már szinte csak a tekinteted kiperzseli az emberből a vért – szélesen vigyorra húzódik a szája.

Oldalra fordítom a fejem, becsukom a szemem és összeszorítom a számat. Nyugi Liz, nyugi. Érzem, hogy libabőrös lesz az egész testem.

  • Már értem, hogy Martin mire indult be. Be kell vallanom dühös lettem, mikor először meghallottam mit csinált… De így, hogy én is tapasztalhatom… – összekulcsolja a kezét és feláll, felénk sétál. – Még ma elárulod minek jöttél? Vagy csak én fogok beszélni?

Nagyot nyelek mikor újra eszembe juttatja azt az estét. Végigfut rajtam a hideg is, legalább kétszer. Újra ránézek, ráveszem magam, hogy bólintsak, és kinyögjem, azt az egy szót, amit nem akartam. És amit ő hallani akar.

  • Győztél.

Egyáltalán nem lepődik meg, még csak el sem mosolyodik. Még csak a gúny sem jelenik meg a tekintetében.

  • Ugye, erre nem most jöttél rá?

Szótlanul nézek rá. Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni

  • Csak még pár napig legyél türelmes, minden el lesz intézve.
  • Maga vagyok a türelem. Nem látszik? – széttárja a karjait.

Aprót bólintok. – De, hát persze.

  • Sikerült rendbe hozni a szélvédőt? Hallottam, hogy már megint pofátlanok voltak veled. Ezek a fiúk… – megcsóválja a fejét. – Nem ismerik, hogyan kell rendesen viselkedni a vendégekkel.

Nocsak, csak nem csevegni akar? Teát ne hozzak? Elmosolyodok. – Ugyan, kifejezetten kedvesek voltak, bár Martint megnevelhetnéd… a csuklóm azóta is fáj.

  • Rosszabb lenne, ha az ujjaid is zúzódtak volna nem? Vagy esetleg… más is sérül – megköszörüli egy picit, a torkát.

Bólintok. Elgondolkozok, de a szemeimet nem veszem le róla.

  • Van még valami? – kérdezi.
  • Ti megússzátok – kezdek bele – de a zsaru, aki segít neked… neki is feltétlenül meg kell úsznia?

Felvonja a szemöldökét. Aztán kissé mosolyra húzódik a szája.

  • Leszarom, mit csinálsz azokkal a barmokkal…

A mosolyát figyelem. – Nem az a kérdés, hogy mit csinálok velük, hanem hogy kik azok.

  • Mégis minek nézel te engem, Aliz? – elkomolyodik az arca. – Talán segítőkésznek nézek ki? Vagy úgy, mint, aki szövetkezni szeretne veled? Említettem esetleg, hogy milyen jó buli lenne összeállni?

Megvonom a vállam, egy próbát megért. – Csak, gondoltam boldoggá tehetnél pár névvel.

  • Ettől boldogabb lennél? – lekezelővé válik a hangja.
  • Annyira nem, mintha te maradnál a rács mögött, de ez is megteszi.
  • Tarthatjuk a kapcsolatot akkor is, ha kint leszek. Nem kell, hogy hiányozzak. Nem meghalni készülök, akár nap, mint nap beszélhetünk.

Összehúzom a szemeimet. – Azt hittem, elfelejtjük egymást.

Felemeli a kezeit védekezően. – Ha minden úgy megy, ahogy jónak látom. Nem hallasz felőlem többet.

Megrázom a fejem, hangom kissé dühössé válik.

  • Nincs, ha… Kimentek innen, és elfelejtjük egymást. Nem lesz több zaklatás, betörés, fenyegetés. Semmi.
  • Aliz, Aliz, Aliz… – a fejét csóválja. – Elfelejtetted, hogy itt nincs helye követelőzésnek – sarkon fordul és az ágya felé kezd sétálni. – Ha kimegyek innen, döntök. Addig legyen elég annyi, hogy meglátom. Nehogy becsússzon valami gikszer.
  • Azt hittem korrekt vagy – nem mozdulok. – Elérted, amit akartál. Legyen elég ennyi.

Megáll, visszafordul félig. – Korrekt vagyok, ha te is az vagy velem. De ha jól látom, egyelőre még nem vagyok szabadlábon, mert ezeket a retkes falakat bámulom, és veled beszélgetek – tart egy kis szünetet, csak aztán folytatja. – Ha mindenki kijut, nem hallasz többet felőlünk, de ezt már megbeszéltük. Viszont, ha azt érzem, hogy utána is a nyomunkban vagy. Vagy ez most csak egy újabb próbálkozás. Akkor morci leszek. És te nem akarod, hogy én morci legyek.

Ezt ígéretnek veszem. – Megbeszéltük – zárom le a beszélgetést, el is fordulok, kifelé indulok.

Kifelé már sietősek a lépteim, tényleg nem akarom, hogy morci legyen, azonnal intézkednem kell. Mikor felérek a lépcsőn persze, hogy nem úszom meg.

  • Liz! – szól utánam Laura.

Lassítok, de nem állok meg, hátra sem nézek rá. – Igen?

  • Miért gondoltad meg magad? – na, nem mintha nem lenne tippje… tegnap Emese, ma meg beállítok.

Megállok. Megfordulok és ránézek. – Pontosan tudod, hogy miért.

  • Nem úgy néztél ki, mint aki bármivel is meggyőzhető lenne – aztán megvonja a vállát. – Örülök, hogy így döntöttél.
  • Ch… hát persze, te csak nyerhettél ezen az ügyön – megcsóválom a fejem és tovább megyek.

 

Egyből neki is álltam a dolognak. Késő estig bent ültem az irodában, összeszedtem minden lehetséges anyagot Gergről és az embereiről. Minden vádat igyekeztem alaptalanná tenni, még a saját állításaimat is megcáfoltam.

Keserű szájízzel, görcsölő gyomorral vetettem véget az előléptetésemnek, de folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy Emeséért teszem. Beszéltem a felettesemmel is, sajnálkozva beláttam, hogy hibáztam, félre néztem a dolgokat, és sem Greg, sem az emberei nem bűnösek. Magamra vállaltam minden hibát, amiért nem kis lecseszést kaptam, mellesleg csendben meghúzhatom magam, és hálálkodhatok, hogy nem leszek kirúgva ilyen hiba után.

Két nap alatt elintéztem mindent. Kollér, és az emberei szabadon távozhattak, emellett tönkre tettem a karrieremet. Az irodámban ültem, amikor kiengedték őket lemehettem volna, de nem volt kedvem végignézni. Soha többé nem akarok hallani felőlük. Délután szinte semmit sem csináltam, tétlenül ültem a székemben és próbáltam feldolgozni a történteket. Délután 5 is elmúlt, mire összeszedtem magam annyira, hogy haza tudjak menni. Talán Emesét is áthívom. Elmosolyodok a gondolatra, vajon mit fog szólni, ha közlöm, hogy szereztem neki egy kocsit. Nem nagy szám, de legalább az övé lesz.

Nyugisan, egyáltalán nem sietve vezetek haza, leparkolok. Kulcsommal zörögve sétálok az ajtó felé, bedugom a kulcslyukba, elfordítom a zárat és bemegyek. Ha egyedül vagyok nem szoktam az előszobában felkapcsolni a villanyt. Minek? Lerúgom a cipőmet, és a nappaliba sétálok. Csak ott kapcsolok villanyt. Az első, ami feltűnik, az alkohol szag, ami megcsapja az orromat. A második dolog pedig egy emberi alak a kanapén, amit a szemem sarkából pillantok meg, amint elárasztja a fény a szobát, az alak felé fordulok, kezem azonnal az övemen tartott fegyveremre csúszik.

  • Épp kérni akartam, ha arra jársz, kapcsolj villanyt. – szólal meg a már jól ismert rekedtes hang. Felemeli a kezét, amelyben egy könyvet fog. – A félhomályban azt mondják, romlik az ember szeme. Nem szeretném megkockáztatni a látássérülést.

Érzem, hogy elsápadok. Hátra is lépek egyet. Felmérem gyorsan a helyzetet, nem mozdulok, de körbe pillantok. Egyedül van… legalábbis itt, a nappaliban. Rámarkolok a fegyveremre, mire ő előre hajol és kortyol egyet az előtte levő borból. Az üvegre téved a szemem.

  • Mit keresel itt?!
  • Tudtad, hogy a kékfrankos rozé, az egyik kedvence Frenkinek? – iszik ismét egy kortyot. Hangosan adja tudtomra, hogy ízlik neki.

El sem hiszem. Hogy juthatott be… a kulcs gond nélkül fordult a zárban. Nem az ajtón… akkor mégis hol?

  • Sokat szoktam vele inni. Már én is egészen megkedveltem. Pedig… – felkacag egy kicsit.

Figyelem a mozdulatait, majd az üvegre pillantok. Majdnem a fele hiányzik. Mióta van itt egyáltalán?!

  • Mikor legelőször mondta, hogy igyunk, nem igazán értékeltem ezt a fajtát.
  • Azt kérdeztem, hogy mit keresel itt.

Gondosan megnézi a könyv borítóját, ami a kezében van.

  • Nem szeretem a romantikus regényeket. De ez nem tűnik olyan rossznak. Olvastam a tartalmát – ellöki magát a kanapéról, a könyvespolc felé sétál.

Kihúzom a fegyvert a tartóból, de egyelőre magam mellett tartom. Szépen visszarakja a könyvet, pont úgy, ahogy eredetileg ott állt. Észre sem lehetne venni, hogy mozdítottak rajta, ha nem a saját szememmel láttam volna. Figyelem a hálóm és a konyha ajtaját is fél szemmel.

  • Amúgy irtó nagy por van nálad, Aliz.

Egyre idegesebb vagyok, összerándul a gyomrom. – Adok rongyot, letörölgetheted, ha zavar.

Megfordul, rám pillant, a fegyverre a kezembe. Majd ismét a kanapéhoz sétál és kényelmesen visszaül. A pofám szakad le. Keresztbe teszi a lábait és magához veszi a poharat.

  • Ugye megiszol velem, egy pohárkával?

Pulzusom egyre gyorsabb. Igen, baromi jól esne egy pia, de nem vele. – Nem válaszoltál – továbbra sem mozdulok. Hálát adok az égnek, hogy nem hívtam át Emesét rögtön indulásnál. Az kéne még, hogy ő is itt legyen most.

  • Tudod, Frenki jó gyerek volt. Szinte a legjobb mind közül. Mindig sokkal többre becsülte a dolgokat maga körül, mint bárki más.

Figyelek rá, egyetlen mozdulata sem kerüli el a figyelmemet. De folyamatosan szemmel tartom a másik két ajtót is. Összehúzom a szemeimet. – Mire akarsz kilyukadni? Miért nem otthon ünnepelsz a kutyáiddal?

  • Gondoltam megköszönöm neked, hogy ilyen lelkesen segítetted a kiszabadulásunkat.
  • Hát, nem mondom, hogy szívesen.
  • Hogy minden erőfeszítéseddel rajta voltál, hogy minden rendben menjen. Mert ugye mindent megtettél ennek érdekében?

Aprót bólintok. – Ahogy megbeszéltük, de arról nem volt szó, hogy befészkeled magad a kanapémra.

Az üveghez nyúl, majd megfogja finoman a nyakát. Magához emeli, lassan rám néz.

  • Ugyan Aliz, gyere, igyál velem egyet.
  • Csak, ha utána lelépsz.
  • Máris elküldenél? – megcsóválja a fejét. – De hisz, alig két órája érkeztem.

Szóval két órája. Mosolyra húzódik a szám. – Nem hívtalak.

Elindulok felé, jobban tetszene, ha nem középen ülne. Jobbnak látom, ha csak a karfára ülök le, a fegyveremet továbbra is szorítom. Ismét nézegeti egy kicsit, de nem nagyon törődik vele. Tölt a másik pohárba is, majd nekem nyújtja. Nem veszi le rólam a szemét. A pohárért nyúlok, elveszem tőle és belekortyolok, de a pohár fölött is őt figyelem.

  • Na, mit gondolsz? Jó választás volt? Annyi borod van… Meg is lepődtem kicsit – leteszi a saját poharát az asztalra.

Az arcát nézem. Teljesen más így, hogy megnyiratkozott, megborotválkozott, rendbe tette magát. Még jóképű is lenne, ha…

  • És mire iszunk?

Kicsit elgondolkozva fordul felém. – Mondd csak, hogy lehet az, hogy Frenki házát ma át kellett kutatnia a rendőrségnek? Hirtelen, úgy döntöttek, hogy ez olyan fontos. És miért csak az ő házát?

Elképedek, a számat is eltátom. Megint elsápadok. – Nem… nem… – rázom a fejemet. Nem lehet igaz.

  • Nem? – felvonja a szemöldökét. – Pedig három zsernyák állított ma a háza elé, és nem csak elé… Arról nem is beszélve, hogy milyen felfordulást csináltak.

Egyre erősebben szorítom a poharat. Tekintetem rémülté válik. nem lehet igaz, hogy nem sikerült. Miért!?

  • A 3 éves kislánya halálra rémült, nem tudta hová bújjon. Mert a rendőrök dűtöttek-borítottak. Hivatalosan is elítélték. Gratulálok Aliz. Hát erre iszunk, ha annyira szeretnéd tudni.

Taps hallatszik a hálóm felől, csak egy ember tapsol. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, de azonnal felpattanok és a hang irányába fordulok. Már lassú és megfontolt léptek is hallatszanak. Egyre erősebben szorítom a fegyveremet és a poharat is. Félő, hogy eltörik a kezemben. Egy pillanatra eszembe jut, mennyire röhejesen festhetek fegyverrel és borospohárral. Nevetnék is, talán egy másik helyzetben.

Egy hasonló magasságú ember lép be a nappaliba, mint Martin, de neki kissé hosszabb haja van, barna színű és van egy is körszakálla. Az arcán nincsenek vágások, teljesen ápolt, kifinomult ízlésű és fiatal. Mondhatni egészen elegáns.

  • Ugye nem akartatok kihagyni az ünneplésből bátyó?

A hangja egyáltalán nem mély, inkább olyan átlagos. Alaposan megnézem a pasit. Bátyó? Mintha, látnék is hasonlóságot. Mintha.

  • Martin sokat mesélt rólad, de egyszer sem engedett találkozni veled. Most is szinte könyörögnöm kellett, hogy láthassalak.
  • Miért akartál látni? – Martin… kezd hányingerem lenni ettől a névtől.
  • Megfordult a fejében, hogy egyedül akar megölni – szólal meg Greg a hátam mögött. – Amilyen jóvágású legény, olyan elszánt. Ugye?

Oldalra fordítom a fejem, csak a szemem sarkából nézek hátra Gregre. – De annyira nem elszánt, hogy meg is tegye? – gúnyos kicsit a hangom, bár egyáltalán nem biztos, hogy jelen helyzetben megengedhetem magamnak az efféle hangnemet.

Egy hirtelen lépéssel előttem terem, és egyetlen mozdulattal kiveri a kezemből a borospoharat, ami az asztal sarkának csapódik, és kettőbe törik. Majd a padlót érintve kis darabokra hullik. Meglepve lépek, szinte ugrok hátra. Zavartan nézek a pohár után. Nyomot fog hagyni a bor a szőnyegen! Aztán reflexből azonnal a srácra emelem a fegyveremet. Tekintetem dühössé válik.

  • Jössz nekem egy szőnyeggel, seggfej.

Arcán széles vigyor jelenik meg, majd Gregre pillant. – Ez még nem az a tekintet, amiről meséltél igaz?

Greg rám sem néz, úgy válaszol. – Nem, ez még közel sincs hozzá.

Fejemet oldalra fordítva nézek ismét Gregre, aki most a szőnyegen szétterülő bort nézi nagy gondossággal.

  • Ejnye! Hát a nadrágomra is mehetett volna.

A másik nem mondd semmit, a fegyvert bűvöli a kezembe. – Le fogsz lőni? – Összehúzza egy kicsit a szemeit, majd a fegyver csövével néz farkasszemet.

  • Úgy látom, arra hajtasz – bólintok.
  • Hallod ezt Greg, megfenyegetett – Greg kissé felkuncog, majd ismét az öccsére néz.
  • Hát öcsi, így tönkrebaszni egy szőnyeget… én is lelőnélek.
  • Könnyítsd meg a dolgom és tedd meg helyettem – mondom Gregnek. – Akkor legalább tényleg lesz okom bevinni téged.
  • Ugyan, másra hagynád a piszkos munkát? Jobb, ha más viszi el a balhét?
  • Csak szívességet tennél nekem – vonom meg a vállam.

Greg az öccsére pillant, aztán lassan bólint neki. Majd a pohara után nyúl, visszadől a kanapéra, kényelmesen felcsapja az egyik lábát a térdére, és kortyol a borból. A fickó pedig gondolkozás nélkül megindul felém. Felváltva figyelem őket, bár elég nehéz egyszerre mindkettőt szemmel tartani. Nem értem, mi van, mi volt ez a testbeszéd. Azt sem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen most gyorsan, vagy lassan közelít felém. Az az egy biztos, hogy határozottan, túlságosan is. Kezem megfeszül a fegyveren, azonnal hátrálni kezdek.

  • Maradj ott! – kiáltok rá.

Sem a kezemet, sem a fegyveremet nem nézi, mint akit egyáltalán nem érdekel. A szemeimbe néz és mint, aki meg sem hallja mit mondtam neki, lépked felém. A telefonom is a legrosszabb pillanatot választja, hogy megszólaljon a zsebemben. Össze is rezzenek a hangjára. Ez nem lehet igaz! Abban a pillanatban a falnak ütközöm, már menekülni sem tudok. Remek! A srác persze, hogy gúnyosan elmosolyodik. Ijedt, tanácstalan pillantást vetek Gregre.

  • Ó, nocsak… zaklatnak a rajongóid? – még mindig felém tart, már csak pár lépés választja el tőlem. – Na, mi lesz? Lelősz? Ne hadonássz azzal a pisztollyal, mert nem áll jól.

Nem tudom, mit akar tőlem, de cselekednem kell. Szívem egyre hevesebben ver. A srác fejére célzok és meghúzom a ravaszt. A golyó pár centire süvít el a feje mellett. A hálószoba ajtó mellett a falba fúródik.

  • Azt mondtam, maradj ott! – szólok rá megint.

Hihetetlen! Ezt nem hiszem el… képes… képes elmosolyodni. Mosolyogni azon, hogy egy golyót küldtem a feje mellé. Milyen pszichopata képes erre?!? Teljesen úgy viselkedik, mint aki mellett nem először röpködnek golyók.

  • Mellé… – szólal meg Greg a kanapéról.
  • Nem véletlenül, faszfej… – sziszegem neki, de rá sem nézek.

Ennyire pancsernek nem nézhet, a telefonom pedig továbbra is kitartóan csörög a zsebemben. Tedd már le! Tedd már le! Akárki is vagy, könyörgöm, tedd már le.

  • Azt hittem le akarod lőni – teszi még hozzá szarkasztikusan.
  • Persze, nem akarom még jobban összemocskolni a szőnyegemet.

A hívás véget ér, végre… Tekintetem egyre dühösebb.

  • Nyugi már kiscica, kapsz egy új szőnyeget, ha ezen múlik – szólal meg a velem szemben álló pasi.

Ismét összerezzenek, mikor a mobilom újra nótára kezd a zsebemben. Nem hiszem el!! Lecsukom egy kicsit a szemem és felsóhajtok.  Az univerzum utál engem, ez már egészen biztos.

  • Gyerünk Aliz, vedd fel nyugodtan, megvárjuk – szól Greg ismét a kanapémról. – Tuti halálra izgulja magát az illető – a srác felém lép, most már egy karnyújtásnyira sincs tőlem.
  • Vagy lelőhetsz engem is, de ha szeretnéd… megvárom, míg telefonálsz.

Gregre pillantok, most először mióta az öccse felém közeledik. – Nem akarok udvariatlan lenni – persze, az egyik kezemet és a figyelmemet is foglalja el a telefon, hát hogyne! Hiba volt Gregre pillantanom. A legnagyobb, amit jelenleg elkövethettem. A srác azt a tized másodpercet használja ki, és rámarkol a fegyveremre, félretolja, neki a kezemmel együtt a falnak, de el is hajol. Nem kockáztathat még egyszer, nem hülye, ő is tudja, hogy még egyszer nem követném el, hogy mellé lövök. Másik keze a torkomnak ütközik, felkarral. Mivel mögöttem a fal így fel is préselődök rá. Az, hogy azonnal lefegyverez, amint lehetősége van, meg sem lep. Nyilván ezért indult el. Tudom, hogy úgysem lőhetem le most, bármilyen nagy is a kísértés. Öngyilkosság lenne Greg előtt. De amint egy kar a torkomnak nyomódik, az meglep. Szemeim elkerekednek, szabad kezemmel a karjára fogok. Szemeiben tűzként lobban fel a vágy… Könnyedén kiszedi a kezemből a fegyverem, nem is ellenkezem vele. A szoba közepére hajítja maga mögé. Megfeszül az arcom, ahogy látom földet érni. Legalább nem tartja magánál. Vajon Greg hagyná neki, hogy megöljön? Szabad kezével a zsebembe nyúl, egy mozdulattal kiszedi a telefonomat. Abban a pillanatban abbamarad a csörgés. Próbálok utána kapni, de persze, hogy nem érem el.

  • Ne… – nyöszörgöm.

A srác nem enged el, ugyanolyan erővel tart. A kondija nagyjából megsaccolva olyasmi lehet, mint Martinnak. Az a kurva telefon persze, hogy újra megszólal, most pedig már a kezében. Azonnal vigyor jelenik meg az arcán. Már a vigyora alapján is rosszul leszek, pláne mikor felém fordítja a telefon, hogy én is lássam a nevet. Greg még mindig, nem fordul meg, de leteszi a kezéből a poharat. Gregre pillantok, ahogy koccol a pohár az asztallal.

  • Vedd fel – utasítja keményen az öccsét.

Tekintetem könyörgővé válik, de hiába. A srác rám pillant, majd vigyorogva megnyomja a gombot, lassan a fülemhez emeli a készüléket és jelzi, hogy csak okosan beszéljek. Semmi csel. Még mindig Greget figyelem, közben még a szám is megremeg, de ő csak bólint egyet.

  • Liz?? – hallatszik a telefonból.

Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy egy picit össze tudjam magam szedni.

  • Hahóóó?

Próbálom visszanyerni a saját normális hangomat, nem szabad lebuknom.

  • Szi… szia.

Greg lassan az öccse mellé sétál, a vállára teszi a kezét, és rászorít. A srác enged egy kicsit a szorításomon, így talán még esélyem is van beszélni. Felsóhajtok, ahogy levegő áramlik be a tüdőmbe.

  • Ahh, már azt hittem, hogy történt valami. Kezdtem komolyabban megijedni.

El sem hiszem, hogy ezt Greg mennyire élvezi, ahogy az arcát a szemeit figyelem, minden jel arra utal, hogy baromi jól szórakozik.

  • Nem, dehogy. Minden rendben.

Hallom, hogy elmosolyodik a telefonba, ez jó jel. – Hogy ment a mai nap? Megvagy?

Cikáznak a fejemben a gondolatok, próbálok jól válaszolni, hogy ne áruljam el magam.

  • Persze, csak… még bent vagyok. Sok a papírmunka.

Greg tekintete el sem enged, szinte mintha nem is az öccse szorítaná a nyakamat, hanem Greg a szemeivel. Helyeslően bólogat a válaszomra, jelezi, hogy ügyes kislány vagyok, amiért így dől belőlem a hazugság. Megkönnyebbülök kicsit, örülök, hogy ő sem akarja, hogy idejöjjön. Bár fogalmam sincs, milyen terve van még.

  • Mit szólnál, ha eléd mennék?
  • Nem! – vágom rá azonnal. – Ööö… – fenébe! – Vagyis, fogalmam sincs, mikor végzek. Nem akarlak megváratni.
  • Jajj, ugyan. Felmegyek akkor hozzád, és boldogítalak. Hátha, gyorsabban megy a munka. Aztáááán… Csapathatnánk egy bulit. Már úgyis olyan rég lazítottunk.

Greg persze azonnal vigyorogni kezd, túl hangos a telefonom, mindent tisztán lehet hallani. Lassan bólint nekem. Nagyot nyelek.

  • Fáradt vagyok most ehhez, toljuk el inkább pár nappal.

Gregnek láthatóan nem tetszik a válasz, nem ezt akarta hallani, de nem mondd semmit, nem mozdítja a fejét sem.

  • Rendben, akkor mit szólnál egy, nyugis összebújós estéhez? Viszek valami jó filmet, ágyba vacsi. Neked meg sem kell mozdulnod.

Greg tekintetét látva, legszívesebben elsírnám magam. Inkább becsukom a szemeimet. Újra nagyot kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni, a szám teljesen kiszáradt.

  • Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Le is fekszem, amint hazaérek.
  • Ugye tudod, hogy nagyon nehezen fogom kibírni nélküled?
  • Majd kárpótollak, ígérem.
  • Behajtom rajtad!
  • El is várom.
  • Akkor, legyen szép estéd… puszi.
  • Szia – remélem ki is nyomja a srác.

Elemeli tőlem és kinyomja, majd Gregnek nyújtja a készüléket.

  • Nekem nem kell… Add vissza neki – vonja meg a vállát érdektelenül.

A srác ugyanazzal a laza mozdulattal, amivel kivette a zsebemből most visszarakja.

  • Ajj, engedd már el, mondtam, hogy nem ölheted meg!

Erre sokkal nagyobb nyomást érzek, mint eddig, fel is nyögök, újra megszorítom a kezét. A szemeiben már látni lehet a lángokat.

  • Tom! Azt mondtam engedd el – szólítja fel ismét az öccsét.
  • Ne már bátyó, olyan kiszolgáltatott helyzetben van.

Greg ismét a vállát vonja csak meg. – Nem először. Nem mondom még egyszer…

Elfintorodok, bár nehezen kapok levegőt. Szánalmas ez a kölyök. Szinte sértetten pillant a bátyjára, majd még lök rajtam egyet és otthagy, ki is viharzik a szobából. Nagyokat sóhajtok, amikor elengedi a nyakamat, meg is kell masszíroznom egy kicsit.

  • Bocsáss meg, az öcsém még kicsit neveletlen. Térjünk a lényegre.

Rápillantok, inkább nem teszek semmilyen megjegyzést.

  • Szóval. Mégis, hogy a francba lehet az, hogy Frenkit lecsukták? Ha te mindent jól csináltál? Azt hittem, megegyeztünk. Szerintem elég kellemes ajánlattal álltam elő.

Légzésem továbbra is heves, de nem tudom miért, hisz a torkom már nem fáj.

  • Nem tudom. Fogalmam sem volt róla. Én megtettem mindent, amit tudtam.
  • HAZUDSZ!! – ordít rám, és mellém vág ököllel a falba, alig pár centire a fejemtől. – Ha mindent megtettél volna, akkor most ő is kint lenne.

Összehúzom magam, lesütöm a szemem, és amennyire csak tudok, a falhoz lapulok.

  • Már a 3 éves kislányával játszana, otthon. Esti mesét olvasna neki. Elringatná – összeszűkül a szeme.
  • Nem tehetek róla… – suttogom.
  • Bár, te nem ismered ezt a fajta apai törődést igaz?

Elakad a hangom, lassan felemelem a fejem, rá nézek.

  • Téged sosem ringatott az ölében. Sosem volt hozzád egy kedves szava sem.

Zavartan kapkodom a tekintetem, egyre rémültebbé válok.

  • Gyűlölte, hogy veletek kell foglalkoznia. Hogy tönkreteszitek az életét, amikor mással is foglalkozhatna.

Eltűnik az összes haragom. Tudom, hogy miről beszél, bár fogalmam sincs, honnan tudja. Lassan megrázom a fejem.

  • Így csak a pénzkeresés maradt neki, hogy el tudjon tartani benneteket.
  • Kérlek…
  • Mennyi voltál Liz? 14? A kis Dóri meg csupán 9? Csak 5 év volt köztetek? Milyen csúnya a sors fintora nem de?

Ökölbe szorulnak a kezeim. Könnyes szemmel a fegyveremet figyelem a földön.

  • Frenki is 5 évvel fiatalabb nálam.
  • Hagyd abba… – el sem hiszem, hogy könyörgök neki.
  • Gondolom, tudod mit érzek, amikor azt mondom elveszíteni egy testvért.

Lefolyik egy könnycsepp az arcomon. Óóó, hogy mennyire gyűlölöm ezt az érzést!

  • Vagy beszéljünk inkább anyuciról? Aki ahelyett, hogy lelépett volna veletek, vagy elküldte volna apátokat…
  • Nem! Fejezd be! – összeszorítom a számat.
  • Elköltözhettetek volna, hagyhatta volna élni apátokat…

Nagyon kevés választ el a zokogástól.

  • Nevelhetett volna titeket egyedül, lehetett volna normális gyerekkorotok. De nem, ragaszkodott, belekényszerített mindenkit egy olyan életbe, amit senki sem akart.

Ellököm magam a faltól. Két kézzel Greg mellkasának esem. Ütöm, vágom, nekifeszülök, míg sikerül félrelöknöm egy kicsit. A fegyverhez rohanok, felkapom és visszafordulok, Greg fejére szegezem, határozott léptekkel megyek vissza hozzá. Szemeim még mindig könnyesek, vörösek. Tekintetem tüzel a dühtől. A fegyver csövét a fejéhez nyomom.

  • Azt mondtam, fejezd be! Fejezd be!
  • Szar megtudni, hogy a saját apád az, aki kinyírja az anyádat, aztán a kishúgodat is. És te meg, nem tudod még csak rábizonyítani sem. Nem tudsz tenni semmit. Tehetetlenül vergődsz, mint egy partra vetett halacska.
  • Meghúzom ezt a kurva ravaszt, ha nem fogod be a pofádat! – köpködöm a szavakat, a fegyver csövét még jobban a fejéhez nyomom.
  • Ezért lettél rendőr, nem de? Mert utáltad magad miatta. Pedig, nem is te voltál a hibás… Te csak úgy belekeveredtél az egészbe, áldozatul estél.

Leeresztem a fegyvert, és megfordítom a kezemben, majd amilyen erősen csak tudok rászorítok és már lendül is a kezem. Markolatával teljes erőmből behúzok Gregnek egyet. A fegyverem hangosan koppan Greg arccsontján. Kissé megtántorodik, hátra is lép egyet, ezzel sikerült meglepnem. De túl hamar összeszedi magát, megtörli az arcát, és lassan csóválni kezdi a fejét. Gyilkos tekintettel nézek rá, kezem még mindig markolja a fegyvert, kész vagyok újra, és újra megütni, vagy védekezni, vagy bármi.

  • Nem rossz… – elmosolyodik. – Ugye tudod, hogy ki foglak csinálni?
  • Leszarom.
  • Meglátjuk! – azzal felém indul, de az utolsó pillanatban ellép mellettem és az ajtó irányába indul, ahol már Tom toporog.

Mikor hallom a bejárati ajtó hangos csapódását, próbálom lassítani a légzésemet. Érzem, hogy a térdeim azonnal elgyengülnek. A kanapéig sikerül eljutnom, oda ülök le. Fejemet lehajtom, és csak bámulok magam elé, magatehetetlenül.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!