Egy lány, egy véglet...

Kockázat… 22.rész

  1. rész – Emese

 

Épp a gumiszervizből tartok hazafele, elvittem már a kocsim megabroncsoltatni. Jön a tél, aztán kellenek a jó csúszásmentes gumik, főleg hát ugye nekem. Nincs túl sok kedvem ma az emberekhez, úgy igazából senkihez sem. Zenét bömböltetek a fülemben és zsebre dugott kézzel közlekedek az utcán. Három pasi vár a kapum előtt szintén zsebre dugott kézzel, nekitámaszkodnak, beszélgetnek. Hamar észrevesznek, megvárják, míg odaérek, meg sem próbálnak elbújni. Csak lassan közelítem meg őket, gyanúsan nézegetem mindhármat. Csak mikor egész közel érek hozzájuk, akkor jövök rá, hogy kettőt ismerek a háromból. Láthatóan nyelek egyet, kicsit megfagy bennem a vér. Egymásra néznek és elmosolyodnak, de cseppet sem barátságosan. Kiveszem a fülesem és teljesen megállok előttük. Az egyik lép felém. Magas, barna hajú, kifejezetten jóképű és gonosz tekintetű.

  • Jó újra látni téged, Emese – mocskosan végig néz rajtam. – Látom sikerült helyrerázni az arcocskádat.

Még nézem egy ideig mielőtt hozzá szólnék, aztán az én tekintetemben is mosoly jelenik meg.

  • Azt hiszem, én nem kedveskedek ilyen szavakkal, mit akartok? – az összesen végignézek.
  • A társainkat – tér rögtön a tárgyra – akiket elkapott a ribancod.

Ahhoz fordulok, akivel eddig még nem találkoztam. – Azért jöttél velük, mert te is bénának tartod őket, hogy nem sikerült megölniük?

Csak mosolyog, de nem szólal meg. Az előttem álló zavartalanul folytatja.

  • Intézd el, hogy kiengedjék őket.

Megvonom a vállam. – Nem fog menni. Mégis mi vagyok én? – kicsit ráförmedek. Zavar, hogy a házam előtt állnak. Megvonja a vállát ő is.

  • Nem kérés volt. Vagy elintézed, vagy mi intézzük el a haverjaidat.

Felnevetek. – Most komolyan? Azok után, hogy én is itt állok előttetek? Mi van eddig szedtétek a bátorságot?

Közelebb lép hozzám, láthatóan nincs humoros kedvében. – Mázlid volt ribanc. A helyedben én nem szórakoznék ilyenekkel. A társainkat akarjuk. Most szépen beülsz velünk a kocsiba és elmegyünk a rendőrségre.

  • Már én is ribanc vagyok? Nálatok mindenki ezt a jelzőt viseli?
  • Megmutatod a csajod nekünk.
  • Persze! Minden vágyam – érdeklődve figyelem őket, nem értem, miért hiszik hogyha, amikor kinyírni készültek nem mondtam nekik semmit, most engedelmeskedni fogok.

Arrébb lép, de a kapu felé állja el az utamat, hogy csak a kocsi felé indulhassak.

  • Gyerünk – utasít egyszerűen és határozottan.

Egy ideig még nézem, de végül úgy döntök, jobban járok, ha magamtól szállok be. Hárman elég könnyedén beraknának a járműbe. Elégedetten egymásra néznek, ez könnyebben ment, mint várták. A barna hajú a kormány mögé ül, a másik kettő be hátra mellém. Remek, persze nyomorgassanak csak össze nyugodtan, nehogy megszökjek itt útközben.

  • Most komolyan vagytok akkora barmok, hogy elvisztek a rendőrségre? – nem bírom ki. Kitör belőlem a röhögés, hangosan és hosszasan. Alig bírom visszafogni magam.
  • Te biztosítasz minket. Ha nekünk bajunk esik, nektek végetek. Csak annyi a dolgod, hogy kihozod a csajt, hogy lássuk, aztán haza is hozlak, ha akarod – monoton, unott hangon beszél hozzám, közben nem néz rám, még csak a visszapillantó tükörbe, se pillant bele és teljesen nyugodt.
  • Kösz, semmi kedvem hozzá – elkezdem kiszedni a pulcsimból a fülhallgató zsinórját, halál nyugodtan tekerem össze. – Mit akartok tőle?
  • Mi semmit, a te dolgod meggyőzni, hogy intézze el, engedjenek ki mindenkit. Mi csak tudni akarjuk, kiről van szó – elvigyorodik – ha balul sülne el a dolog – érezhető a fenyegetés a hangjában.
  • Mégis, hogy a francba tudna ő bármit is tenni az ügy érdekében? Talán nem kellett volna olyan fasznak lenni a versenyen. Ha nincs az egész cucc, senki nem kerül bajba – most nézek rá először, mióta a kocsiban ülünk.

Tudtam, hogy valahonnan ismerős, csak eddig nem láttam tisztán át. Ő versenyzett Levivel… miatta kellett meghalnia a srácnak. Hirtelen brutális undor fog el, érzem, hogy felfordul a gyomrom.

  • Nem érdekel a véleményed.
  • Tudod, hogy fasz voltál. Ne is tagadd! Azokért nem sírsz, akik otthagyták a fogukat?
  • Rajtuk már nem lehet segíteni, a többieken igen.

Gyorsabban hajt, mint a megengedett ezért egész hamar oda is érünk. Egyáltalán nem zavartatja magát, beáll a többi közé a parkolóba, pont a bejárattal szembe. Szinte egyszerre száll ki mind a három és a kocsi hátuljához mennek. Elgondolkozom, mi lenne, ha azt mondanám nincs bent, míg kiszállok. De végül elvetem az ötletet, úgysem adják fel, míg meg nem szerzik, amit akarnak.

  • Tudod a tervet, igaz? – szól hozzám ismét a barna.

Megvonom a vállam. – Ha azt mondom nem, elmondod még hússzor?

Mellém lép mosolyogva. – Csak semmi trükk, az embereim készen állnak, elég, ha nem jelentkezel le egy órán belül – mögém nyúl, megmarkolja a fenekemet és előre tol. – Indulás!

Elcsapom a kezét, szikrákat szórva nézek vissza rá. Ezt egyik pasinak se tűröm el, neki végképp nem fogom. Aztán elindulok be az épületbe. A portán meg is állok, és megérdeklődöm, hogy Csongrád Aliz elhagyta-e az épületet. Kínosan nyögök fel mikor a nem kívánt választ kapom. Szerencsére útba igazít, a portás mindig mindent tud. Főleg azt, hogy mikor jár le a munkaideje ugye, és melyik úton léphet le a leggyorsabban. Nagyot sóhajtok Liz ajtaja előtt állva, de végül erőt veszek magamon és bekopogok.

  • Tessék! – szól ki szinte azonnal.

Nem szólalok meg, ahogy belépek hozzá. Gondosan becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök. A tekintetem a földre esik, azt szemlélem a lehető legalaposabban. Először is, semmi kedvem kidobni Lizt azoknak a hiénáknak odakint. Másodszor, azt se tudom, mit mondjak, hogy kezdjem. „Hé Liz, vár rád három pasas odalent és nem barátkozni akarnak…” Igen, csodás lenne. Harmadszor pedig fogalmam sincs, Liz hogy fog fogadni. Túl sokat agyalok bent, ő szólal meg először kettőnk közül.

  • Mit keresel itt?

Veszek még egy levegőt és sóhajtok egyet, megrázom lassan a fejem. A kilincset nem engedem el a hátam mögött, csak óvatosan nézek rá.

  • Baj van… – mondom végül.

Az arcomat figyeli homlokát ráncolva. – Mégis milyen baj? – hangján hallani, hogy nem vesz komolyan.

Én viszont annál komolyabban nézek rá. – Ez egy kicsit zavarosnak fog tűnni. Oké… nem kicsit. Ami azt illeti nagyon. És igazából én sem tudom, mit akarok.

Értetlenül néz rám, de a hangom meg a testbeszédem miatt kezd ideges lenni.

  • Szeretnél leülni? – fejével a vele szemben levő székre bök.

Megrázom a fejem. Elengedem az ajtót, kicsit ellököm magam. – Nem, semmi kedvem leülni. Figyelj, van a bejárat előtt három pasas, és téged akarnak. Ha hinni lehet nekik, csak meg akarnak nézni maguknak. Nem mondom, hogy én hiszek nekik. Egyáltalán nem.

Csak pislog, feláll és sietősen megkerüli az asztalt. – Várj, lassíts. Mi a fenéről beszélsz?

Nyelek egyet. – A kapum előtt vártak… Megzsaroltak, miszerint elintéznek mindenkit, ha nem mutatlak meg nekik, és nem intézed el, hogy a társaik szabadon távozhassanak.

  • Ezek azok, akiket segítettél elkapni? – zsebre dugja a kezeit.
  • És azok, akik megpróbáltak megölni – bólintok.
  • És miért kellek én nekik?
  • Biztosítéknak ha… – megint elakadok.

Aliz egyre idegesebb kezd lenni. Valószínűleg nem akarja elhinni, amit hall, lassan megrázza a fejét.

  • Szóval nem tudják, hogy ki vagyok?

Elmosolyodok egy kicsit. Ez a része engem is meglepett a dolognak. – Csak úgy emlegetnek, hogy a ribancom… de nekem is gyanús a dolog, hogy miért nem derítették még ki. Liz… itt vannak a rendőrség előtt – direkt jól kihangsúlyozom a rendőrség szót. – Szerinted? Mi lenne, ha kiküldenél rájuk egy csapatot? Én, nem akarlak kivinni nekik.

  • Mondd meg te, mi legyen.

Megrázom a fejem. – Nem, nem fogok dönteni helyetted – komolyra válik a tekintetem.

  • Mi lesz, ha nem vagyok hajlandó kimenni?
  • Elvileg, elintézik a csapattársaimat, bár az egy nagyon brutális mészárlás kezdete lenne.

Megrázza a fejét és elfordul. Lassan a székhez sétál, nekem háttal támaszkodik rá és lehajtott fejjel felsóhajt.

  • Szóval, – kezdi vázolni – vagy elintézem, hogy kiengedjék, akiket már elkaptunk, vagy eldurvul a buli.
  • Igen, valahogy így néz ki a helyzet.

Megfordul, nekidől a háttámlának és a szemeimbe néz.

  • Elő akarnak léptetni.

Most már olyan nagyot nyelek, hogy szinte még Liz is hallja.

  • Liz… – alig van hangom.

Csak áll szótlanul és néz rám. Megfeszül az állkapcsa is. Elindulok felé szép lassan, megfontolt lépésekkel.

  • Talán, ha most kijössz. Úgy tekintenek ránk, hogy hajlandóak vagyunk együtt működni.
  • Talán. Talán nem vernek azonnal agyon.

Bólintok. – Akkor? – kinyújtom felé a kezem.

Lepillant a kezemre, ellöki magát, de nem fogja meg a kezem. Elmegy mellettem, ki az ajtón, a bejárat felé. Indulok is utána azonnal. Bár emellett döntöttem, nem jelenti azt, hogy a legkisebb mértékben is tetszik a választásom. Mondjuk az is meglehetősen igaz, hogy egyik választás sem tetszett. Ott basztam el, amikor kiadtam a kezemből a papírt. Hülye, barom állat. Már az elején nemet kellett volna mondanom erre az egészre. Liz kezei a zsebében, habozás nélkül megy ki az ajtón, a lépcső tetején áll csak meg és körbenéz a parkolóban. Igazából nem nehéz kiszúrni őket. Pár pillanat múlva már én is mögötte vagyok, csak párlépés előnye volt. Ahogy odaérek persze, hogy egyből mindegyik ránk figyel.

  • Ők? – kérdezi Liz anélkül, hogy rám nézne.

Inkább válaszolok, minthogy bólintsak, mert azt nem hallják, de a bólintást látják.

  • Igen, ők – mondom halkan.

Liz viszont bólint és elindul lefelé a lépcsőn feléjük. Hirtelen minden elsötétül, elakad a lélegzetem, görcsbe rándul a gyomrom és nem tudom eldönteni, hogy nincs vérnyomásom, vagy épp hogy túl magas. Azonnal utána lépek, a karjára fogok.

  • Mégis mi az istenre készülsz? – visszahúzom. Még csak az kéne, hogy közel engedjem hozzájuk.
  • Nyugi, itt úgysem csinálnak semmit – eltolja a kezem és tovább megy.

Hát megáll az eszem. Inkább öngyilkos leszek, minthogy ezt végignézzem. Szinte csak kapálózok a kezeimmel utána. Ez teljesen megőrült.

A barna hajú lép előre ahogy Liz közeledik feléjük, persze széles vigyor van az arcán. Pár lépésre áll meg tőlük, határozottan és nyugodtan. A hangja is ilyen.

  • Mi a helyzet fiúk?

Végig mérik alaposan. Szinte látszik a szemében, hogy jó csajnak tartják. Mint úgy általában mindenki, ez nem túl meglepő.

  • Szóval te lennél a ribancka igaz? – karba teszi a kezét.

Lassan bólint neki Liz. – A magadfajta szar alakok, csak így hívnak.

Utolérem és megállok mellettük, csak cikázik a tekintetem ide-oda.

  • Akkor vázolom a szitut – kezd bele a barna hajú. – Vagy elintézed, hogy a többiek szabadon távozhassanak, vagy olyan mészárlást rendezek le, amit nem fogsz megköszönni. Sem ő – bök a fejével rám.

Liz nem veszi le róla a szemét. Tartja a szemkontaktust. – Az ő haverjai… mégis miért érdekelne engem, hogy mi lesz velük?

Erre a válaszra nem számított, de nem mutatja ki. – Szóval zsaru lévén hagynád, hogy egy egész csapatot kinyírjunk a picsába? Szép… És ő? – bök ismét rám. – Ha őt is kinyírjuk?

  • Úgy, mint legutóbb? – szólok közbe.
  • Akkor eggyel több okom lesz elkapni titeket, és elkaplak, pont úgy, mint a többit – úgy mondja, mintha ígéretet tenne.

Megvonja a vállát. – Most is rám küldhetted volna a kutyáidat. Mikor jönnek? – az ajtó felé pillant.

Liz csak elmosolyodik. – Mégis miért? Nem parkolsz tilosban.

Láthatóan unja a helyzetet. – Neked is csak a rendőrség előtt nagy a szád mi? Kaptok egy hetet. Nem többet. Ha nem történik semmi, újra látjuk egymást – azzal megfordul és int a többieknek.

Liz bólint – Még meggondolom – szól utána, aztán ő is elfordul anélkül, hogy meg várna, visszaindul.

  • Kell a fuvar? – fordul még vissza a barna hajú.

Megrázom a fejem. – Még mindig nem élek ilyenekkel. Köszi.

Megvonja a vállát, megkerüli a kocsit és beül, el is hajtanak. Liz már az ajtóban van, sóhajtok egyet, elindulok én is utána. Csak lassan, nem sietek, nem akarom utolérni, de meg kell tudnom, hogy mi jár a fejében. A lépcsőn meg is állok, csak a harmadik fokig jutok. Ott előveszek egy szál cigit és leülök.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!