Egy lány, egy véglet...

Kockázat… 18.rész/I

18.rész – Laura

 

Az üggyel kapcsolatban tudom, hogy beszélnem kell Lizzel. Ott volt, áldozat lett belőle, így tanúskodnia kell és szeretném megbeszélni vele a részleteket. Úgy hallottam visszaállt már a munkába, így miután végeztem a dolgommal átsétálok a rendőrségre, ami a másik épületben van. Egy nagy hosszú kétajtós folyosó választja el az épületet külön beléptető rendszerrel. Pár embert megkérdezek, akikkel még találkozok, hogy bent van-e még. Eligazítanak, hogy nem rég még az irodájában látták. Szerencsére oda találok, még fény van bent. Bekopogok. Szinte azonnal érkezik a „tessék” válasz. Benyitok és először, csak belépek.

Tollat forgat az egyik kezében, a másikkal a papírokon dobol, amik előtte vannak.

  • Zavarhatlak egy kicsit? – mosolygok rá.

Hajam lazán fel van fogva, 2-3 tincs lelóg az arcom körül, egy sima sötétkék kosztüm van rajtam, fehér blúzzal. Összerezzen a hangomra, a toll is majdnem kiesik a kezéből, aztán felpillant. Az arcán látszik, hogy ismerős volt neki a hang. Liz egy sima egyszerű fekete pólót visel és amennyire látom a melós egyen nadrágját. Haja kissé hullámosan omlik a vállaira.

  • Szia – nyögi ki a hosszas pillantás után, majd bólint és leteszi a tollat. – Persze, jó itt? Vagy…?
  • Tökéletes – még mindig mosolygok.

Beljebb lépek, becsukom magam mögött az ajtót, aztán helyet foglalok a széken az asztala előtt, vele szemben. Ő csak figyel, arckifejezése nem a legbarátságosabb, bár próbál kedves arcot varázsolni magára. Vannak, tippjeim mi lehet az oka.

  • Miben lehetek segítségedre? – összekulcsolja a kezét az asztal felett és rátámaszkodik.

Kinyitom a mappát, amit magammal hoztam. – Scottról kéne beszélnünk.

  • Óhh… – hátradől a székben és felveszi az imént letett tollat. – Igaz is, hallottam felőle, hogy vállaltad.

Bólintok és felsóhajtok. – Igen. Nem lesz egyszerű. Tényleg, a vállad hogy van? – mosolygok még mindig kedvesen.

  • Ugye tudod, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgod? – vállára pillant, aztán megejt egy mosolyt. – Köszöni, már egészen meggyógyult. Megerőltetni még nem tudom, de használható.

Bólintok, aztán felkuncogok. – Pedig azt hittem, segíteni fogsz.

  • Fogok is segíteni, sittre küldeni. Te viszont a védelméért küzdesz. Ha nem tévedek…

A szemeibe nézek komolyan. – Miért vagy ennyire ellene?

  • Ezt most ugye nem kérdezted komolyan? – elkomolyodik az arca és értetlenné válik a tekintete.

Lesütöm a szemem, megköszörülöm a torkom is. Most nem akarom felhozni Emesét.

  • Csak arra gondoltam… nem szándékosan tette és…

Megvonja a vállát kicsit, de óvatosan. – Hátba lőtt… – megrázza a fejét. – Laura, ha lelőnének, te sem akarnád, hogy minél jobban megmeneküljön. Nehogy azt mondd, hogy azt kezdenéd vizsgálni szándékos volt-e – a hangja teljesen nyugodt.

Összehúzom a szemem. – Pedig az komoly tényező. Te is tudod. Nem mondom, hogy megúszhatja a börtönt, de sok múlik rajtad.

  • Nos, ezt viszont én sem tudom. Te beszéltél vele nem? Bizonyára állítja, hogy nem szándékos volt… Én még csak nem is láttam aznap este, hogy ki lőtt meg. Utólag tudtam meg, mert volt, aki látta.
  • Gondolod, hogy meg akart ölni? Nem gyilkossági szándék volt, akkor most nem beszélgetnék veled itt.
  • Gondolom, nem érdekelte, csak megsebesít, vagy megöl… a cél az volt, hogy ne jussak el a kocsiig, ahol az a lány kuporgott.

Nagyot nyelek. – Milyen lány?

Ismét visszadől az asztalhoz, rákönyököl. – Fogalmam sincs, hogy hívták, bevallom. Csak azt tudom, hogy fiatal volt, és Emese ismeri – nem néz rám a név kimondásakor.

Én is megfeszülök egy pillanatra a neve hallatán, de próbálok nyugodt maradni. Liz hol a papírokat, hol a kezében levő tollat nézi.

  • És… – megköszörülöm a torkom. – Tegyük fel… ha meg akart volna ölni, megtette volna? Ismered személyesen?

Bólint. – Igen, még régebbről.

Jegyzetelni kezdek, csak a fontosabb dolgokat írom fel. – Milyennek ismered?

  • Nem olyan rossz gyerek amúgy, bár én sosem bírtam vele sokáig egy légtérben megmaradni.
  • Miért nem? – felnézek rá a mappából.
  • A stílusa nagyon kiborító tud lenni, ezen kívül roppant beképzelt. Eléggé el van szállva magától, főleg ha sikerül versenyt nyernie.

Elmosolyodok. – És ő hogy viszonyult hozzád?

Elgondolkozik. – Igazából… – aztán elmosolyodik. – Sosem említette, hogy ki akar nyírni. Néha próbált baromkodni velem. Néha nagy ívben szart a fejemre.

  • Akkor nyilván nem is akart kinyírni. Tehát szándékos emberölési kísérletről nem beszélhetünk – próbálok erősködni.
  • Feltehetőleg azt sem tudta, hogy kit lőtt meg. Az is lehet, hogy csak a nagyvilágba lövöldözött.
  • Feltehetőleg – bólintok. –Akkor meg tudlak győzni, hogy ne ellene tanúskodj? Emesének is sokat jelentene – teszem hozzá végül.

Kicsit összehúzza a szemeit. – Mégis mivel szeretnél meggyőzni, hogy ne ellene tanúskodjak? Amúgy meg… miután Emese a kocsihoz húzott, nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, ki lőtt le.

  • Hogy érted, hogy nem érdekelte? – megáll a kezemben a toll.
  • Úgy, hogy velem volt elfoglalva, igaz egyszer megkérdeztem, látta-e az illetőt…
  • Nyilván nem akarta, hogy tudj róla. Védeni próbálta – csúszik ki a számon, de megint írok valamit, mintha semmi fontosat nem mondtam volna.
  • Hogy érted azt, hogy nem akarta, hogy tudjak róla? De hisz… – tart egy kis szünetet. – Tudott róla?! – bukik ki belőle.

Mozdulatlanul bámulok a papírjaimra, aztán lassan rá emelem a tekintetem. – Mi… miről?

Szinte lehajítja a tollat a kezéből az asztalra és a hajába túr idegesen.

  • Most ez komoly? Tudott róla és a szemembe hazudott? Csak, hogy védje azt a kis pöcst!?

Nagyot nyelek. – Talán, talán nem is volt biztos benne. Nem biztos, hogy falazni akart neki – próbálom védeni Emesét.

  • Ne szórakozz velem Laura, kérlek. Azt mondtad, “Nyilván nem akarta, hogy tudjam” – ismétli meg a „nyilván-t” direkt kihangsúlyozva.

Felsóhajtok, megrázom a fejem. – Megkért, hogy ne beszéljek róla.

  • Tehát látta – jelenti ki magabiztosan, aztán kellemetlenül bólint egyet. – Gyökér… – mondja halkan az irataira pillantva.

Az arcát vizsgálom. – A barátját akarta menteni – én meg a helyzetet.

  • Mondhatom, zseniális barátai vannak. Ettől még nem kellett volna a szemembe hazudnia. Nézd, nem tudom, pontosan mit vársz tőlem?

Megrázom a fejem. – Semmit. Csak a segítségedet szeretném kérni, hogy enyhítsenek egy kicsit a srác büntetésén.

  • Hmm – elgondolkozva néz végig rajtam. – Ugye nem most azonnal kell döntést hoznom? Azt hiszem, még szívesen elbeszélgetnék kicsit Emesével is.
  • Szóval végeztünk?
  • Ha nincs más kérdésed, kérésed, óhajod, sóhajod…
  • Csak annyit kérek, hogy gondold át. Nem akart ártani neked, csak hülye volt. Nem szándékosan tette, rosszkor voltatok rossz helyen.
  • Rendben, átgondolom.

Bezárom a mappát. – Akkor gondolom a tárgyaláson találkozunk, ha lenne valami, hívj nyugodtan – az asztalra teszek, majd elé csúsztatom a névjegykártyámat. Figyeli a mozdulataimat, aztán csak bólint.

  • Akkor jó éjt – megfordulok, és az ajtóhoz indulok.
  • Neked is – szól még utánam.

Mivel nem mond mást így kinyitom az ajtót és kimegyek. Elindulok a folyosón vissza a bíróságra. Összeszedem a cuccomat és haza megyek. Haza… de jó is lesz. Pár lépés után megcsörren a telefonom. Nem ismerem a számot. Felveszem.

  • Igen, tessék?
  • Sachter Laura? – szól bele egy idegen és kissé zaklatott férfihang…

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Szia. A hétvégén megpróbálom feldobni, még egy kis türelmet kérnék. 🙂

  2. Timi Balint says:

    Mikora varhato a kovetkezo resz?


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!